Ünnepi beszédet mondott: Dr. Kövér László Fidesz MPP elnöke, Tüske János Kecskeméti BV Intézet parancsnoka, Kissné Szobonya Csilla, verset mondott: Aradszkyné Kiss Csilla és Simon Tünde unokák

Beszédek

dr. Kövér László a Fidesz MPP elnöke, országgyűlési képviselő

Kecskemét, 2000. szeptember

Tisztelt Hozzátartozók, Tisztelt Emlékezők!

Csak hősként érdemes élni a világon, de neked magadnak kell megtanulnod, hogy lesz hőssé az ember.

8 esztendős koromban, egy mondáskönyvben olvastam ezeket a szavakat, melyeket a felső világon a tetejetlen fa legtetején mondott egy szép öregember az álmot látó szép mező szárnyának. És Szép mező szárnya hőssé lett, legyőzve a gonoszt, a szörnyűséges Kalamónát.
Gyerekként belém vésődött, csak hősként érdemes élni a világon.

Aztán később nagyon megszerettem József Attilát, megfogott az a mérhetetlen bölcsesség, megalkuvást nem ismerő humánum, amely szavaiból, verseiből árad. Szíven ütöttek sorai: Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. S valóban mi átlagos emberek nemigen akarunk hősök lenni, csupán enni, inni, ölelni, aludni, élni, s tenni, amit kell.

Nem ismerhettem Szobonya Zoltánt, de valószínűleg Szobonya Zoltán sem akart soha hős lenni. Csupán élni szeretett volna. Élni, és dolgozni megbecsülésben és szeretetben. Felnevelni, kitaníttatni, és férjhez adni kislányait, s örülni az unokáknak, s nézni, amint egy szépülő, gyarapodó országban felnövekedve boldogulnak.

Szobonya Zoltán bizonyára nem akart hős lenni, hiszen megjárta az orosz frontot, s a hadifogságot is, és mint minden ép lelkű ember békét és nyugalmat szeretett volna. Nem Ő, nem a hozzá hasonlók tehettek róla, hogy életük, s akkori mindannyiunk élete másként alakult. A járási főjegyzőt, az ügyeik intézésében gondjaira bízott jánoshalmai és mélykúti embereket senki sem kérdezte meg, hogy mit gondolnak saját sorsuk felől. Mégis megtalálta a módját, hogy az adott körülmények között autonóm felelős polgáremberként viselkedjék. Állást foglalt az iskolák államosítása ellen, kuláknak bélyegzett parasztemberek ügyeit intézte, megpróbálva enyhíteni mindazt a megpróbáltatást, amit a sors a kommunizmus képében kimért e föld népére. Nem tett semmi rendkívülit, csak amit neveltetése révén lelkiismerete elvárt tőle. Emberként viselkedett. Tudhatta, hogy ez sem veszélytelen magatartás egy olyan korban, amelyben bűn a tisztesség, erény az ostobaság és az aljasság.
Kiváltképp nem veszélytelen egy értelmiségi számára, aki tekintélyt és tiszteletet vív ki a környezetében, aki tehát puszta létével, az élettel, amit él, azzal képes tagadni mindazt, amit a fönnálló hatalom hirdet, és követel.
Természetesen Szobonya Zoltán sem kerülhette el azok figyelmét, akiknek a fennálló un. 'rend' bármi áron történő megtartása volt az érdekük. Előbb az állami szolgálatból bocsátották el, majd pedig 1952 júniusában letartóztatják, mert úgymond nagyobb súlyú malacot vett a törvény szerinti megengedettnél. Rendőri felügyelet alá helyezik, s kitelepítéssel sújtják, s csak a Nagy Imre-féle 53-as amnesztiával térhet vissza családjához, miután a rendszer látszólag megbocsátott neki, s hajlamosnak mutatkozott elfelejteni, hogy nagyobb súlyú malacot vett a törvény szerinti megengedettnél.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tudom eltűnődtek-e, vajon a mi gyerekeink mit értenek meg a szüleinkkel történtekből? Vajon fölfogják-e annak a világnak a lényegét, abszurditását, mely éppen kisszerűségében és aljasságában volt rettentő. Vagy csak tágra meredt szemekkel hallgatnak, s túllépnek a múlton, mint valami megoldhatatlannak tűnő matematika feladványon. Néha még magam sem értem. Hogyan lehetett e kort jellemző felfoghatatlan rosszindulatot és ostobaságot, mely mégis ördögien racionális volt, ép ésszel és ép lélekkel túlélni. Nem mindenkinek sikerült, sokaknak fizikailag sem sikerült a túlélés, és biztos, sőt nyilvánvaló, hogy az országnyi közösség, a nemzet súlyosan sérült lelkében és gondolkodásában. Hogy mégsem roppant össze, annak a Szobonya Zoltánokban sűrűsödő tartás és életerő volt a záloga.

A Doktor úr életének utolsó előtti felvonása 1956. október 26-án kezdődött. A forradalom hírét vevő helyi hatalom, megelőzendő a helyi megmozdulásokat ismét letartóztatja őt. Valójában ezzel idézi elő azt, amit megpróbált elkerülni. Jánoshalmán is útjára indította a forradalmat. Az emberek ugyanis már nem nézik tétlenül az erőszakot. A laktanya elé vonulnak, és kihozzák a fogdából a bezártakat.
Szobonya Zoltán a forradalmi bizottság titkára és az újonnan kialakuló demokratikus berendezkedés első számú tekintélye, vezetője lett. Újjászervezte a közigazgatást, megszervezte az új forradalmi tanács megválasztását. Társaival együtt egy új, igazságosabb, emberibb élet beindítását remélte. Milyen lett volna ez a világ? Ezt leginkább a Forr. Bizottság október 30-án elfogadott programjának 19. pontja fogalmazza meg:_
"Végül kijelentjük, a régi rendet régi formájában nem akarjuk, nem akarunk kizsákmányoló kapitalizmust, földesurak, gyárigazgatók, bankárok uralmát, de nem akarunk többé proletárdiktatúrát sem. Nemzeti, keresztény és szociális társadalmi és politikai közegben kívánunk élni."
Vajon lehetséges lett volna-e egy ilyen világ? Ma már kissé álmodozónak tűnhet az, aki ezt komolyan gondolja. De az akkori kor hatalmasainak a szemében ez az álmodozás megbocsáthatatlan vétek volt. Hiába, hogy Jánoshalmát Szobonya Zoltánnak köszönhetően elkerülte az igazságtevő erőszak, hiába, hogy noha megszervezte a szovjetek várható támadását kivédeni hivatott katonai ellenállást, az ellenállás reménytelenségét belátva, megakadályozta a vérontást. Hiába minden, mellyel a forradalom emberségét saját tetteivel, szavaival példázta. Éppen ezáltal vált veszélyessé!
Az emberségével, a hozzáértésével, a tehetségével, a mások vezetésére való elhivatottságával, a tekintélyével, az erkölcsi tartásával, mindazzal, amit a későbbi vádirat cinikus őszinteséggel így foglal össze:
"Nézeteinek szenvedélyes vallása, s az ezek mellett való határozott kiállása állandó jellegű lelki tartalom…Itt hajthatatlanul vallott életelvekkel áll a bírósággal szemben."

Dr. Szobonya Zoltánt a másodfokú halálos ítélet értelmében a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetésének büntette vádjával 1958. Szeptember 29-én kivégzik itt, a kecskeméti börtönben.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!


Emlékezni gyűltünk össze, mert emlékezni kell, mert emlékezni kötelező. Az emlékezet tartja egyben a világot, mint valami szemekből álló lánc. Az emlékezet hagyja örökül számunkra, hogy mi a jó, ami élni segít. De a jó nem önmagában való, a rosszhoz viszonyítva ismerjük fel. S ahogy a jónak, igaznak van arca, úgy a gonosznak is.

Szobonya Zoltán nem a diktatúra áldozata lett, nem valamiféle elvont eszme vette el tőle az életét, nem valamiféle titokzatos láthatatlan kéz tette a kötelet a nyakára, büntette még halálában, s családjának életét még a gyászon túl is megkeserítve,
NEM!
Nagyon is konkrét, hús-vér emberek adták ki az elfogatóparancsokat, írták a halálos ítéleteket, ácsolták a bitófákat, zárták a cellaajtókat, figyelték és fegyelmezték a túlélőket, utasították el az egyetemi kérelmeket, írták tele hazugságokkal a történelemkönyveket. Nagyon is konkrét emberek voltak a muszkavezetők, a lefegyverzett országot végigverő, emberek százait nyomorékká tevő pufajkások, a rettenetet tollal és fegyverrel fenntartók.
Őket is anya szülte.
Nevük van.
Ismerjük őket, hiszen még itt élnek közöttünk.
S a hóhérok, a foglárok ártatlan arccal idézik a kivégzett rab, Szobonya Zoltán szavait: "Nyújtsunk egymásnak békejobbot, s ne a bosszú vezessen mindent, mert olyan kevesen vagyunk magyarok, és minden magyar emberre szükség van."

Hát jól van ez így!? Hát hol az igazság ott, ahol a hazaárulók, emberi életek megnyomorítói, egy ország tönkretételében cinkosan közreműködők az áldozatok arcába nevethetnek!?
Vajon miért szélsőséges és gyűlölködő az, aki megkérdezi: Hát rendjén van így?!
Hát honnan tudják meg a gyerekeink, hogy mi a jó, ha nem nevezhetjük nevén a rosszat? Hát honnan hihetik, hogy van igazság?

Szobonya Zoltán és a többiek bizonyára csak mosolyognának rajtam, ők már tudják, hogy igenis van igazság, s azt is tudják, hogy ezt senki sem kerülheti el. Nekünk pedig egyelőre csak az ebben való hit marad.

Szobonya Zoltán bár nem menekült a sorsa elől, nem kereste a mártíriumot. Egyszerű vidéki polgárember volt, jogász, családapa. Bizonyára nem akart hős lenni. Nem ismerhettem, hiszen még meg sem születtem akkor, nem tudom szerette-e József Attilát, de biztos, hogy neki is ekként szólt az ars poeticája:

"Ehess, ihass, ölelhess, alhass,
a mindenséggel mérd magad,
de sziszegve se szolgálj aljas,
nyomoritó hatalmakat."

Így találta meg a választ, hogyan lesz hőssé az ember.

Néha elég, ha az ember egyszerűen csak nem akar becstelenül élni.



Tüske János BV ezredes parancsnok ünnepi köszöntője dr. Szobonya Zoltán emléktáblájának koszorúzása millenniumi 42. évfordulója alkalmából

Kecskemét, 2000. szeptember 29.

Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Megemlékezők!

A Magyar Büntetés-végrehajtás, a kecskeméti bv. intézetek személyzete nevében köszöntöm a megjelenteket dr. Szobonya Zoltán emléktáblájánál.
Köszöntöm a Mártír három leányát, vejeit, unokáit, valamennyi családtagot.
Köszöntöm a megjelent országgyűlési képviselőket, a Megye és Város állami és társadalmi szervezeteinek képviselőit, Jánoshalma város és Mélykút vezetőit.
köszöntöm a politikai szervezetek tagjait, dr. Szobonya Zoltán harcostársait.
Tisztelettel köszöntöm valamennyi megjelentet, aki eljött emlékezni, kegyeletét leróni, a múlt alapján a jelent megismerni, s annak alapján a jövőt építeni.

Hogy mit jelent a büntetés-végrehajtásnak az emlékezés?
Szomorú kötelességet, dr. Szobonya Zoltán emlékének, életútjának megőrzését, a történelem pontos megismertetését másokkal is.
Amikor az emléktáblát avattuk, már akkor megfogalmaztuk a családdal, hogy dr. Szobonya Zoltán köztünk kell, hogy maradjon, 56 se következzen be többé, de eszméje, forradalmi tettei éljenek tovább Magyarország felvirágoztatásáért.

A múlt helyes ismeretének fontossága ez évben még hangsúlyosabb: a Millennium, Krisztus sz. 2000. évf., az Államalapítás 1000 éve, ezredforduló.

Mit jelent nekem?
Személy szerint sokat: terhet, kötelességet és hitet.

1956-ban 7 évesen Mélykúton az iskolában Zoli bácsiéktól pár száz méterre a Tanító néni sírt, a szovjet tankok dübörögtek, még nem tudtam mi történik, csak eltünkt dr. Szobonya Zoltán és családja. Majd, amikor a büntetés-végrehajtáshoz kerültem történelem szakos tanárként, akkor kezdtem felfogni mi is történt?

Az országban egy forradalom, e falak között 1958. szeptember 29-én egy kivégzés.

A bv. és a magam nevében ígérem, hogy emlékét kegyelettel őrizzük, szolgáljuk a Magyar Köztársaságot.

Nekünk megemlékezőknek kötelességünk a költő szavait idézve küzdeni és hinni, hogy életművét tovább visszük:

Az életem egy küzdelem,
És hinni kell, hogy végteleln,
De célja van, amit megér,
Nem adnám föl én semmiért
Sok fájdalom, mit tűrni kell
Nincs visszaút, míg szívem ver
Bár sorsom még oly mostoha, én tudom jól

Egyszer jön az én nagy napom,
Mikor átlépek árnyékomon
És látom a célt a fény közepén,
Mert álmaim nem fogynak el.
Egyszer jön az én nagy napom
Mikor érzem, hogy menni kell.
Fölszállok a csillagok közé
S megérint a végtelen.

Ha nincs erőm és bánat ér,
Nem lelkesít egy kis remény,
Tovább megyek, mert hinni kell, mert hinni kell"

Tisztelt Megemlékezők!
Felkérem Kissné dr. Szobonya Csillát a megemlékezés további koordinálására.

aaaaaaaaaaaaiii