Ünnepi beszédet mondott: M. Kiss Sándor történész,Tüske János Kecskeméti BV Intézet parancsnoka, Bányai Gábor Fidesz választókerületi elnök, Gelányi János Mélykút polgármestere , Kissné Szobonya Csilla, veset mondtak az unokák


M. Kiss Sándor történész, a PPKE tanszékvezető egyetemi tanár


Tisztelt Emlékezők!

Jövőre, 2006-ban emlékezünk meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc félévszázados évfordulójáról. Talán az utolsó lehetőségünk adódik arra, hogy tudatosítsuk újra, amit az akkor az un. Művelt világ pontosan tudott, kortársként a XX. sz. sorsfordító eseményeiről hall a rádióban, olvas az újságban, nap, mint nap.

A világ csodálattal vegyes borzongással figyelte, hogyan fordultak szembe Magyarországon az egyszerű emberek a hatalom rettegett erőszakszervezetével, az Államvédelmi Hatósággal, majd a szovjet tankokkal. A csoda 12 napig tartott.
A világ azonban ezen 12 nap alatt megtanulta, miként képes egy közép-európai nemzet ellenállni a túlerőnek, ha a nép egységes, és egységes a hite is.
És a világ e 12 nap alatt és az utána következő évek során még egy dolgot megismert: a bolsevik terrort a maga pőreségében.

Döbbenetes volt a szembesülés a világ számára. Aki előtt addig a Szovjetunió bezártsága miatt nem volt világos, hogyan is működik valójában a létező és nem az elképzelt szocializmus válság esetén, 1956. október 23. és nov. 4-e között, majd még nyilvánvalóbban a megtorlás során megélhette a szembesítés és a szembesülés kegyetlenül keserves próbáját. Aki akart rádöbbenhetett egy fontos felismerésre: nem lehet többet nem érteni, hogy a szovjet hódoltságban szenvedő országokat miért hagyja el évente ezer és ezer ember.
Megértették, hogy mindez azért történik, mert nem akarnak erőszakos halált halni valamelyik börtönben, vagy internáló táborban, nem akarnak kitelepítettként szenvedni, nem akarnak nap mint nap lelkiismeretük ellen cselekedni, és ennek következményeként önmagukat megvetni.

Szembesült a világ a háború után eltelt 10 esztendő magyar és kelet-európai történetével, és rádöbbent arra, hogy mit is jelent a szovjet hódoltságban a kelet-európai létezés a maga teljes tragikumában és emberi mélységében.
Fontos felismerés volt ez a jövő szempontjából. Megértették, mit akar a magyar forradalmár, miért kockáztatja életét. Megértette ezt a magasan kvalifikált nyugati értelmiség éppúgy, mint az egyszerű ember.

Fontos volt Németh László a nagy magyar író felismerése, aki ezt írta:
"Az elmúlt hét azért volt óriási élmény számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg nem csak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. De, hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy a diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet."

Ez a felismerés a világ közös tudomásává vált.
Németh Lászlónak nem csak a molotovkoktéllal és más egyéb primitív eszközökkel harcoló pesti srácokról volt szava, hanem azokról a magyar állampolgárokról is, akik az ország különböző helyein csodálatos gyorsasággal felépítettek egy új Magyarországot, miközben a fővárosban folytak a harcok. Mert miközben Budapesten zajlott a fegyveres harc, az ÁVH, majd a szovjet tankok ellen, és vidéken sortüzekkel próbálták megrémíteni a fegyvertelen tüntetőket a legkisebb siker nélkül, szinte egyik pillanatról a másikra egy új társadalmi struktúra alakult ki az országban. Fegyverek nélkül, sorra rendre számoltak fel a magyarországi tanácsrendszer intézményeit, és szinte a semmiből, az ország legelhagyatottabb falvaiban is létrejöttek az önkormányzati típusú szervek, a demokrácia szervei.
1956. október 23. és nov. 4. között a magyar vidéken végbement a társadalom forradalma. Új ország született az emberek, a Szobonya Zoltánok akaratából, Magyarország vezér nélkül, önerejéből demokrácia lett.

Tisztelt Emlékezők!
Egy olyan emberre emlékezünk itt ma, mártírhalála 47. évfordulója alkalmából, aki szinte 100 %-osan megfelelt a Németh László-i ideálnak. Szobonya Zoltánra emlékezünk, akinek valóban azért kellett meghalni, mert demokrata volt. Szobonya Zoltán 1956-ban 47 éves, több gyerekes családapa volt. 1938-ban ledoktorált, s elindult a civil pályája, gyakornok már volt, s aljegyzőként dolgozott, mikor 1943 novemberében behívták katonának. Megjárta a hadifogságot, 1947-ben haza jöhetett, igazolták, újra dolgozni kezdett, járási jegyző lett, majd nagyon korán, 48-ban tehát még 40 éves sem volt, amikor nyugdíjazták.
Az élet megedzette, a kibontakozó diktatúra megtaposta ember még ilyen körülmények között is megtalálta hivatását, megőrizte emberi méltóságát, az ember szeretetét. Tudását arra használta, hogy az egyszerű emberek napi harcát segítse a diktatúra packázásaival szemben.
A kommunista hatalom a maga módján meg is fizetett ezért neki. Még 1956-ban is csak ügyvédjelölt lehetett Jánoshalmán.
Ez az életpálya egyértelműen bizonyítja, hogy enyhén szólva Szobonya Zoltán nem tartozott a Rákosi-rendszer kedvezményezettjei közé. Nem lehetett volna tehát csodálkozni azon sem, ha a budapesti események hatására fellobbant volna benne az indulat, és el akart volna számolni azokkal, akik addig megkeserítették az életét.
S mert a hatalom tudta, hogy mit művelt vele, s ez a sarokba szorított diktatórikus hatalomra nagyon is jellemző, félelmében október 26-án a tüntetés hírére Szobonya Zoltánt letartóztatták.

Mi jellemzi az igazi demokratát? Mi jellemzi az igazi szitoájen értelemben vett polgárt?
Többek között az, hogy az utolsó sejtjéig elkötelezett a polgári értékek iránt, és elkötelezetten, rendületlenül híve a jog védelmének. Zsigerből utasítja el a diktatúra eszköztárát, még akkor is, ha tegnap még ezt vele szemben alkalmazta a diktatórikus hatalom. Az igazi demokrata a demokratikus jogrend híve, még kiélezett helyzetben is, ami nem azt jelenti, hogy lemondana a demokratikus körülmények között lezajló, a jogállamra jellemző elszámoltatásról.
Szobonya Zoltán ennek a szemléletnek volt elkötelezett híve.

aaaaaaaaaaaaiii