Ünnepi szónok: Kissné Szobonya Csilla, a műsort a mélykúti általános iskolások adták
Mélykút, 20003. október 23-
"Gloria Victis!
Emlékezzetek
az elesettekre, a kivégzettekre,
kik hűlt alakkal ma is hirdetik:
a győzelemnek végső percekig
őrzött reménye életüknél
mégis több nekik.
Gloria Victis! Emlékezzetek,
kik élni megmaradtatok…"
(Claes Gill)
Igen ma is emlékezni gyűltünk össze.
Tisztelt Mélykútiak!
Tisztelt Emlékezők!
Sok szeretettel és tisztelettel köszöntünk Mindenkit, aki ma eljött, hogy együtt, méltón emlékezzünk nemzeti ünnepünkön az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. Évfordulóján - október 23-ára: az önmagára eszmélő nemzet és szabadság ünnepére.
Ünnepeljük 56 hőseinek álmát: a szabadságot és függetlenséget, egy nemzet minden reménységét!
S hálatelt szívvel köszönjük elődeinknek a hősiességüket, s azt a közös akaratot, amely a példát teremtően őszinte nemzeti egység alapja volt. Ez nyűgöz le bennünket 56 napjaiban, a történelemmé sűrűsödött idő és emlékezzünk!
Október 23. legfiatalabb nemzeti ünnepünk, a mai napon 14. alkalommal köszöntjük.
Október 23. az a nap, amelyről szüleinknek még beszélni sem volt szabad.
Ezért is kell emlékeznünk, hiszen hosszú évtizedeken keresztül csak szűk baráti, családi körben vagy titokban látogatott temetőkben egy-egy szál gyertya világánál lehetett emlékezni, mert egy nemzet emlékezetéből akarták végképp kitörölni azokat az októberi napokat.
Mi is volt 1956?
A XX. századi magyar történelem legjogosabb forradalma és szabadságharca, ahogy Antall József néhai miniszterelnök mondta.
Ahogy Márai Sándor költeménye mondotta: "Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta elég volt!"
Elég volt a hatalom önkényéből, a fojtogató hazugságból, a kulák listákból, a csengőfrászból, az internáló táborokból, Recskből, a megaláztatásból! Ez a nemzet végre szeretne emelt fővel, egyenes gerinccel, szabadon élni!
"Egy nép az Elbától keletre úgy határozott, segít magán. Egy nép úgy határozott, visszaköveteli életét, őseit, hagyományait, hazáját, emberi nyelvét, visszaszerzi szavai értelmét, visszaperli régi, öreg álmos délutánjait, papjait, tanítóit, hőseit, múltját, szerelmeit, gyermekei jövőjét, egykori villamosok csilingelését, a mozdulatot, ahogy az öreg paraszt keresztet vet a kenyérre, egy nép akarta megint kiátkozott íróit, akarta a polgári jó modort moszkovita pártfunkcik darócdurva, eszmeszürke stílus helyett - egy nép életet akart kommunizmus helyett…
Így és ezért lett forradalom.
És felborultak a buszok, kigyulladtak a teherautók, a fojtó füstökben pedig alaktalan, gyönyörű remények nyíltak.
Szabadságvirág…
Romokon terem.
S körbeállják a népek, csöndben, elfogódottan, mert talán még soha sem láttak ilyen szépet." ('56 - Hogy legyen jel)
Valóban apáink és nagyapáink a múlt század derekán a világ legnagyobb erkölcsi megtisztulását indították el s csak idegen tankok túlereje tudta legyőzni őket.
Bár a forradalom csak 12 napig tartott, de ez a 12 nap felszínre hozta a hazaszeretetet, áldozatkészséget, a kockázatvállalást, az emberséget, a szolidaritást mindazokban, akik részt vettek benne.
56 élet és halál, a döntő pillanat. Tisztázta ki hová tartozik, hiszen a barikádnak két oldala volt. Az akkori döntéseken már nem lehet változtatni. Nem hagyhatjuk puhára párolni a történelmi pillanatot. Nem szabad egymás mellé állítani és összemosni a hazáért harcolókat azokkal, akik miatt harcolni kényszerültek. Az igazság lehet árnyalt, de sohasem hazudhat. A hóhér soha, semmilyen erkölcsi ítélőszék előtt nem lehet egyenlő az áldozattal. S a mi feladatunk, hogy hűek maradjunk 56 emlékéhez és bemutassuk az igazságot, hogy a nemzeti tudatban a megfelelő helyre kerüljön az ünnep, hogy gyerekeink és unokáink is tudják az igazat.
A vértanúk, az elesettek, a bátor pesti srácok, a bebörtönzöttek, a meghurcoltak, a budapestiek és vidékiek, a kecskemétiek és jánoshalmiak, a mélykútiak, a felkelt nép serege nagy volt, s képletesen ma mind jelen vannak.
Hiszen egy tőről fakadó elszántság, hősiesség volt a fővárosban harcolóké és vidéken a demokratikus államot építeni kezdő szuverén polgároké. Velük teltek meg a börtönök, őket küldték akasztófára.
56 októberében az emberek képesek voltak együtt gondolkodni, együtt cselekedni. Nem az számított, hogy ki honnan jött, hanem az, merre tartott, mit szeretett volna megvalósítani.
Független - demokratikus - sokszínű Magyarországot
Ezt akarták édesapám vezetésével a jánoshalmiak és a mélykútiak is. Tehát elődeink, apáink és nagyapáin közvetlen részesei és alakítói voltak annak a világtörténelmi eseménynek.
Miközben a pesti utcán folyt a vér, a központi hatalom még sortüzeket lövetett, a terror hálója szétpattant és új rend született. Napok alatt új önkormányzati rendszer - új forradalmi bizottságok alakultak. 56 talán legnagyobb csodája és történelmi tette, hogy a magyar vidék élt-lehetőségeivel. A magyar falvakban, járásokban, megyékben megtalálta a nép azokat a hiteles embereket, akikben megbízott és akik felkészültek voltak. A kiemelkedő forradalmi vezetők egyike volt az édesapám, Dr. Szobonya Zoltán. Egyike volt azoknak az igaz hazafiaknak, akik felelősséget érezve a szülőföldért, megfontoltan és okosan nemcsak törvényességet hirdettek és rendet tartottak, hanem bátran tervezték a jövőt, amit szabadnak, boldognak, békésnek és magyarnak akartak.
Olyan ember volt, akit nem megbíztak, hanem akiben megbíztak az emberek. Erre rászolgált egész addigi ügyvédi tevékenységével, hiszen a környék parasztságának segítője, támasza volt, már az ötvenes évek elejétől. Hiszen már 1955-ben készült ÁVH jegyzőkönyv. Így ír róla: "Nevezettet Mélykúton a kulákok védőszentjének tekintik". S ezzel a megállapítással egyetértett a község elnyomott népe.
Édesapám életének utolsó szakasza október 26-án kezdődik, amikor Jánoshalmán kitört a forradalom. Az újonnan megválasztott forradalmi bizottság titkára, az új berendezkedés első számú vezetője, tekintélye lett.
Megszervezte a forradalmi bizottság munkáját, vezetésével átalakították a közigazgatást. Vállalta a feladatot és teljes szakmai korrektség mellett többpárti képviseleti rendet, demokratikus közéletet teremtett néhány nap alatt társaival.
De nemcsak a Jánoshalmi forradalmat vezette, hanem szervezte a járási forradalmi bizottság munkáját is. Nevéhez fűződik a nemzetőrség felállításának kezdeményezése és járási és megyei szintű szervezetének összefogása.
Édesapám beszédeiben mindig kiállt a bosszúállás minden formája ellen. Mindenkit visszafogott az önbíráskodástól.
"Nyújtsunk egymásnak békejobbot s ne a bosszú vezessen minket, hiszen olyan kevesen vagyunk és minden magyar emberre szükség van."
Nagy szerepe volt abban, hogy mind Jánoshalmán, mind itt Mélykúton úgy győzött a forradalom, hogy egy pofon el nem csattant.
Az októberi napokban szoros napi kapcsolatban állt a mélykúti forradalmi bizottság tagjaival, de legfőképpen a mélykúti emberekkel, akik még éjszaka is keresték, várták véleményét, tanácsait - hallgattak szavára.
Október 30-án itt Mélykúton a Kisgazdapárt alakuló ülésén ismertette a jánoshalmi forradalmi bizottság 19 pontban összefoglalt követeléseit, amit a járási forradalmi bizottsággal is elfogadtattak:
- nemzeti függetlenség megteremtése,
- polgári szabadságjogok maradéktalan érvényre juttatása,
- elkövetett törvénytelenségek felszámolása.
Ezek valóban alkalmasak voltak a nemzeti egység megteremtésére. Egy tiszta forradalom véghezvitelére, és egy új, élhetőbb, emberibb élet beindítására.
Milyen lett volna ez a világ?
Ezt leginkább a forradalmi bizottság 19. pontja fogalmazza meg:
"Végül kijelentjük, hogy a régi rendet régi formájában nem akarjuk, nem akarunk kizsákmányoló kapitalizmust, földesurak, gyárigazgatók, bankárok uralmát, de nem akarunk többé proletárdiktatúrát sem. Nemzeti, keresztény és szociális társadalmi és politikai közegben kívánunk élni."
Vajon lehetséges lett volna-e egy ilyen világ? Ma már kissé álmodozónak tűnhet az, aki ezt komolyan gondolja. De az akkori kor hatalmasainak a szemében ez az álmodozás megbocsáthatatlan vétek volt.
1956-ban én csak öt éves voltam, csak néhány emlékfoszlány maradt bennem azokról az időkről. Emlékszem arra a november elsejére, amikor édesapám itt a hősi emlékműnél tartotta beszédét.
Emlékszem a Kossuth jelvényt és kokárdát viselő emberek arcára, lelkesedésére.
Elevenítsük fel a beszéd néhány részletét:
" Az emlékmű, amely előtt állunk ugyancsak a becsület mezején elesett hősök emlékére állítatott. Kegyeletünket jöttünk leróni az elesett hősök iránt, amelyet a letűnt önkényuralom megakadályozott. Ennek most vége, most már eleget tehetünk kötelezettségünknek. A bilincs lehullt kezünkről és vége a rabságnak. Függvények voltunka történelem hosszú folyamán, de most már nem kellenek az idegen istenek. Maradjunk magyarok és járjuk a magunk útját. Most újra harcol a magyar, de fegyvere az igazság. Vége van a bukott rendszernek, a zsarnokságnak. Egy szebb világ virradt a magyar népre. Tudtuk, hogy elérkezik az idő, amikor szabadon beszélhetünk. A forradalmi nép magához ragadta a hatalmat, s ezt a szabadságot még életünk árán is megvédjük, ha kell. Mindenki teljes erejével harcoljon azért, hogy ezt a forradalmat végső győzelemre vigyük. A Nagy Imre kormány elhozta a szabadságot, amiért 12 éven át harcoltunk, ezt végre megkaptuk, de nem engedjük többet elvenni. Így beigazolódik a költő jövendölése, hogy itt élned és meghalnod kell."
Sajnos beigazolódott a jövendölése sokkal hamarabb, mint azt bárki is gondolta volna.
Pedig nemcsak a céljai voltak tiszták, édesapámnak az eszközei is. November 4-én készek voltak a szülőföld fegyveres megvédésére. Önkénteseket hívtak be, kórházakat szereltek fel, de az értelmetlen vérontást nem engedte. Miután hallották, hogy Kecskemét és Kiskunhalas is elesett, elrendelték a leszerelést.
Mivel a szovjet csapatok nem is érték el aznap Jánoshalmát és közvetlen környékét, vérveszteség nélkül vészelték át a forradalmat.
November 7-én érik el a szovjet csapatok Jánoshalmát. Édesapám egyedül várja a parancsnokot a községházán. Akkor még köszönetet mondtak neki. A forradalom bukása után sem menekült el, mert mindig azt mondta, amit csinálok, azért vállalom a felelősséget. De ilyenfokú megtorlásra senki nem számított.
Ma nemcsak azért az áldozatos ügyvédi tevékenységéért emlékszünk édesapánkra, amit az 50-es években végzett, majd amit a forradalom vezetőjeként tett, hanem azért az emberi kiállásért, amit a tárgyaláson és a börtönévekben is mutatott.
Nem reszketett vérbírái előtt, hanem hajlítatlanul vallott elvekkel állt a bírósággal szemben.
Ahogy Kahler Frigyes jellemezte: Sorsát vállaló, tiszta lelkű hős, ő ugyanis tudta a titkot, amit mások nem.
"Inkább becsületben meghalni, mint becstelenül élni"
- ez élete példázata, hogy legyen jel.
Mindig utólag derül csak ki, hogy a tisztaság, a megfellebbezhetetlen igazság, könyörület és megbocsátás csak még nagyobb dühöt és aljasságot vált ki a perc emberekből, azokból, akik az idegen szuronyok mögé bújtak.
De Őt bilincsbe verve, gúzsba kötve sem tudták megtörni, nem tudták elvenni emberi tisztességét és a szabadságról szőtt álmait. Emelkedett lélekkel készült utolsó útjára. Hiszen utolsó sorai ezek voltak:
"Belenyugodva sorsomba, várom a kiteljesedést, hiába ez a magyar sors. S büszke vagyok arra, hogy a Jóisten erre a sorsra tartott érdemesnek."
Végsőkig hitte, hogy az áldozatvállalásuk nem lesz hiábavaló.
Búcsúzásnál ezt mondta édesanyámnak:
"Lesz még igaz magyar ünnep a forradalom és lesztek Ti még szabadok."
A jövendölése mára, ha nem is maradéktalanul, de megvalósult.
Abban a régen megálmodott szabadságban több volt, abban ott volt a jólét reménye és a társadalmi szolidaritás. Olyan szabadságért harcoltak, amelyről Széchenyi úgy szól: Mindenki szereti.
Ma az a kérdés, hogy a szabadság kiteljesítése mellett hogyan tudunk egy élhetőbb világot teremteni. S ez valamennyiünk feladata. A szabadság nem örökölhető. A szabadság szeretete, az akarat az, amit tovább tudunk adni. A szabadság megteremtéséhez mindenkinek magának is hozzá kell járulnia, de erre a teremtésre csak együtt, összefogva vagyunk képesek - s akkor hűek leszünk "56" hőseihez.
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Emlékezők!
Szeretném megköszönni a meghívást, hiszen ezen az ünnepen először emlékezhettem Önökkel, Veletek együtt. Felemelő érzés számomra, hogy itt lehettem. Ugyanolyan meghatottan állok ma itt, mint amikor 89-ben díszőrséget állhattam Nagy Imre miniszterelnök úr koporsója és a hatodik koporsó mellett. Szeretném Mélykút népének megköszönni azt a szeretetet, amellyel fogadtak bennünket. Felejthetetlen számunkra!
Tisztelt Emlékezők!
Most 45 év távolából szeretném ezen ünnepi pillanatban átadni Mélykút népének Édesapám utolsó üdvözletét, mert még búcsúzásnál sem feledkezett meg a Mélykútiakról.
Ezt mondta Édesanyámnak:
"Láttam Gelányi Gyura bácsit az oszlop mellett állni, és nagyon jól esett, hogy eljött a tárgyalásra ezekben az embertpróbáló időkben. Benne láttam képviselve azt a gazdatársadalmat, akik nagyon fontosak voltak számomra. Kérlek Édesanyám, add át búcsúüdvözletemet."
S most jött el az idő, hogy ezt Édesanyám helyett átadhatom.
Vegyék úgy, mint egy régen feladott levelet, amely évtizedekig kallódott és egyszer csak megérkezett.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Az ünnepségen elhangzott vers
Claes Gill: Gloria Victis!