A Polgári Magyarországért Alapítvány, dr. Szobonya Zoltán mártír tiszteletére készített emléktáblájának felavatása: Mélykút, Pacsirta u. 64. sz. ház falán - Dr. Szobonya Zoltánról készült portréfilm bemutatása a mélykúti Könyvtárban
Felolvasva: Mélykút, 2006. október 23.
Dr. Szobonya Zoltán özvegye, Rumpf Katalin levele
a mélykúti lakosokhoz
Általam nagyon Szeretett Mélykútiak!
Végtelenül nagy szomorúság számomra, hogy egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy Önökkel, Veletek együtt emlékezhessek, de lélekben Veletek vagyok.
Mélykúthoz
életem legboldogabb évei, és
életemet kettétörő, Méykút elhagyására kényszerítő legborzalmasabb eseménysor,
- amit egy ember átélhet - köt.
Legboldogabb: hiszen itt születtem, ittt cseperedtem felhőtlen boldogságban, egy szerető családban, itt töltöttem gondtalan ifjúságomat mélykúti barátnőim körében, s a nagy, életre szóló szerelem megtalálása is Mélykúthoz köt.
A sok boldog emlék, amit Mélykúton megéltem a mai napig a lelkemben él, regényt lehetne írni róla.
Emlékszem 1956 gyönyörű októberi napjaira, amikor a mélykúti asszonyokkal varrtuk a csodálatos nemzeti színű lobogókat, vagy amikor Verebélyinével gyűjtöttük a faluban a Budapestre küldendő élelmiszert, s érezhettük az emberek nagy lelkesedését, szeretetteljes adományozását.
Akkor még nem gondoltam, hogy ezt a szeretetet sugárzó együttérzést életem legtragikusabb időszakában fogom újra tapasztalni.
Pedig így lett.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismételten hálatelt szívvel mondjak köszönetet mindenkinek azért a segítségért, amit nekem nyújtottak 1957 nyarán. Mélykút népe egy emberként állt mellém.
A két tárgyalás között, mikor már férjemet I. fokon halálra ítélték, összetört lélekkel 60000 baromfit oltottam be egyedül Mélykúton. Ezt azért sikerült véghez vinnem, mert az egész község lakossága segített. Az egyik szomszéd jött a másikhoz baromfit fogni. Ezzel a tettükkel, összefogással Mélykút lakossága hozzájárult ahhoz, hogy férjem II. fokú tárgyalásának költségeit, s három gyermekem és édesanyám napi megélhetését biztosítani tudjam.
Annyi szeretetet és együttérzést kaptam e munka során, hogy azt elfelejteni nem lehet.
Hála és köszönet érte.
A tragédia bekövetkezte után azért is költöztem el családommal, mert Mélykút minden egyes köve, fája, épületei életem boldog pillanataira emlékeztettek, ami még nehezebbé tette volna a tragédia elviselését.
Befejezésül szívemre ölellek nagy-nagy szeretettel mindannyiótokat, és hálásan köszönök mindent.
Budapest, 2006. október 17.